Általában messzemenőkig meg vagyok elégedve azzal, ahogyan egy fa bekerül a műhelybe. Atya ég, hát izgalmasabbnál izgalmasabb erezetek, színek, szerkezetek, hajlatok, lyukak, sérülések, kanyarulatok vannak rajtuk, a vágási felületről, az illatról és a tapintásról meg már nem is beszélve. Itt van viszont ez a nyárfa, lépten-nyomon elém esik, még a gyerekek is mindig ezt gyűjtik be, mert olyan szép fényes, a kérge magától leesik róla, sőt a töréstesztet is kiválóan bírja. Viszont unalmas, belül semmi, kívül is csak fehér és ráadásul tök egyenes, hát most mit csináljunk, dobjuk ki? AZT MÁR NEM! Az ilyen fa alkalmas a faragásra! Azért olyan nagyon nem, mert elég különös rostszerkezete van, szeszélyes ez is, mint a puszpángon kívül majdnem minden távoli unokatestvére. Ha állat lenne, azt mondanám, csacsi, mert hasonlít a lóhoz, hasonló dolgokra képes, de csak arra, amerre és ahogyan az neki megfelel. Ismertek ilyen csökönyös nyárfa-embereket? Miért ragaszkodunk hozzájuk mégis? Az édes pofázmányuk miatt? A nagy teherbírásuk miatt? Na de miket is beszélek: ez egy darab faragott fa. Könnyű, mint a szellő, kötőféke csupa orvosi fém, zabolátlanul a tiéd, ha akarod és ő is akarja.